A továbbiakban vásáraink történetét a magyar településtörténet keretei közt vizsgáljuk. A középkori magyar falvak és a magyar falurendszer kialakulása magával hozta a vásárhelyek rendszerének kialakulását (Szabó I. 1966; 1969). Vásáraink a továbbiakban nem a falvakban létesültek, hanem városainkban, előszeretettel mezővárosainkban, az oppidumokban. Itt korán elkülönültek a kézművesek, akik termékeiket elsősorban saját vásáraikon, illetve kialakított vásározó körzeteik vásárain árulták. A városi, illetve mezővárosi fejlődés szempontjából döntő jelentősége van annak, hogy lakosságuk közt munkamegosztás ment végbe, és hogy ennek kapcsán megjelentek a kézművesek, sőt kisebb mértékben a kereskedők is. A kézművesek, iparosok (később céhes iparosok) és kereskedők megjelenése, tevékenysége egyszerre volt magyar viszonylatban is egyrészt a városiasodás, másrészt a vásárfejlődés nélkülözhetetlen tényezője (Szűcs J. 1955; Szádeczky 1913; Major 1966; Fügedi E. 1972; Éri–Nagy–Nagybákay 1975–1976: I.). A vásárok alapja a vásárszabadalom vagy vásárprivilégium volt. Ezeket királyaink egyházi és világi földesurak, püspökségek, káptalanok, kolostorok kérésére adták ki valamelyik városuk, mezővárosuk részére. A korai középkorból külön, önálló vásárszabadalommal nemigen találkozunk, mert a városszabadalmak magukba foglalták – nemegyszer kellő részletezéssel – a város vásárprivilégiumát is (Bácskai 1965; Fügedi E. 1959, 1971; Györffy Gy. 1966–1967; Illéssy 1898, 1900). Mind a királynak, mind a vásárjoggal bíró földesúrnak és helységnek fontosak voltak a vásárok nemcsak a vásárjövedelmek miatt, hanem azért is, mert a vásárokon keresztül kapcsolódtak be leginkább a megye, az ország gazdasági, társadalmi és kulturális életébe. Ezért mind királyaink, mind pedig földesuraink, megyei és városi, valamint fő egyházi vezetőink igyekeztek mindent elkövetni a vásárok biztonságos megtartása, az adás-vevés szabadsága, a vásározók félelem és károk, veszedelmek nélküli jövése-menése, áruszállítása érdekében. Ennek ellenére feudalizmus kori vásáraink és vásározóink sokat szenvedtek a különféle hatalmaskodásoktól: áru-, haszonelkobzásoktól, vásárfeldúlásoktól. Vásározóinknak különben is sok gondja-baja volt, hiszen nemcsak a vásárvámot kellett megfizetniük, hanem az útjukba eső különböző vámokat is. Eleget kellett tenniük a különféle árumegállító joggal bíró főurak, városok követeléseinek is. Pedig az árumegállító jog mind az eladó, mind a vevő szempontjából hátrányos volt. Talán egyedül a vásártartó városok húztak belőle hasznot, tudniillik az árumegállítással fokozták saját vásáraik {656.} forgalmát, míg másokét csökkentették. Egyes városaink közt ezért folytak szinte évszázados harcok az árumegállítási jog gyakorlása miatt.

Ennek ellenére vásáraink a középkor folyamán oly mértékben megerősödtek és illeszkedtek bele az európai kereskedelembe, hogy a 16. század eleji feudális anarchia és az azt követő másfélszáz éves török hódoltság sem tudta őket tönkretenni.

Bármennyire is egy jogszabálynak, a vásárszabadalomnak köszönhették vásáraink létüket, egyes településeink vásárhellyé alakulásában elsődlegesen azok a földrajzi-gazdasági, társadalmi és kulturális tényezők érvényesültek, amelyekről már az előzőekben szó esett. Minthogy a vásárszabadalmak általában már meglévő, hagyományosan működő vásárokat legalizáltak, tehát a kérdéses vásárhelyen már a vásárszabadalmat megelőző időkben is tartottak vásárokat, a vásárhely kialakulásában döntő tényezőknek vesszük a földrajzi adottságokat. Vásárövezeteink a Kárpátok láncolata és a hozzá tartozó belső hegységek déli (Nagyszombat, Nyitra, Párkány, Vác, Balassagyarmat, Szécsény, Gyöngyös, Pásztó, Hatvan, Miskolc, Rimaszécs, Rimaszombat, Rozsnyó, Szerencs, Tokaj, Sárospatak, Sátoraljaújhely, Gönc, Kassa, Ungvár), nyugati (Beregszász, Munkács, Máramarossziget, Nagybánya, Szatmárnémeti, Nagykároly, Tasnád, Zilah, Érmihályfalva, Margitta, Nagyvárad, Nagyszalonta, Világos, Arad, Lippa, Gyula, Temesvár), az Alpok keleti (Lendva, Zalaegerszeg, Szombathely, Kőszeg, Felsőőr, Kismarton, Sopron, Csepreg) lábainál és a síkság találkozásánál alakultak ki. Délen a balkáni hegyek északi nyúlványai nem képeznek vásárövet, mert fölöttük folyik el a Száva, a Duna, így az e tájon létesült vásárhelyek (Futak, újvidék, Palánka, Eszék, Zimony, Pancsova) a folyami átkelőhelyeknél, folyamtorkolatoknál, folyók partjain kialakult vásárok körébe tartoznak. Vásáraink közül folyami átkelőhelyeken keletkeztek a következők: Buda, Pest, Győr, Dunaföldvár, Baja, Kalocsa, Komárom, Szolnok, Csongrád, Szeged, Makó, Marosvásárhely, Tiszafüred, Vásárosnamény, Eszék, Nagykanizsa. Fontos szárazföldi utak találkozásánál pedig a következő vásáraink létesültek: Debrecen, Nyíregyháza, Kisvárda, Hódmezővásárhely, Szentes, Szabadka, Békés, Torontálvásárhely, Kecskemét. Egy-egy nagy kiterjedésű földrajzi és termelési egység, táj földrajzi központját képezően alakult vásáraink: Csíkszereda, Gyergyószentmiklós, Kolozsvár, Marosvásárhely, Kézdivásárhely, Bánffyhunyad, Dés, Belényes, Mezőtúr, Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd, Jászberény, Kiskunhalas, Szabadka, Székesfehérvár, Győr, Kaposvár, Veszprém, Mosonmagyaróvár, Kapuvár, Siklós. Völgybejárati vásáraink: Miskolc, Eger, Torda, Déva, Aranyosmarót, Korpona. A társadalmi okokkal magyarázható vásáralakulásaink közül említhetjük a váralja településekből alakult vásárainkat: Szinyérváralja, Krasznahorkaváralja, Szepesváralja (amelyek neveikben is mindmáig megőrizték a váralja eredetet), valamint Budát, Székesfehérvárt, Csanádot, Zemplént, Putnokot, Segesvárt, Gyulafehérvárt, Hevest, Abaújvárt, Gömört, Temesvárt stb. Tekintettel arra, hogy a várakkal kapcsolatban a váraljákból alakult vásárhelyek egyúttal közigazgatási, uradalmi központok is voltak, ispánsági székhelyek, megyeközpontok, az ilyen indítékú vásáraink közül is említünk néhányat: Baranyavár, Békés, Bihar, Kálló, Nógrád, Csejte, Bács, Erdőd, Zólyom, Nagykároly stb. Az egyházi központok, püspökségi székhelyek, káptalanok, nagy kolostorok is vásárképző erővel bírtak. Eger, Kalocsa, Pécs, Pécsvárad, Vác, Csanád, Nagyvárad és más vásárok esetében is az egyházszervezeti központ jelleg döntő módon közreműködött a vásárhellyé alalulásban. A búcsúvásárok {657.} eredeztetése is ide, illetve a földrajzi adottságokra vezethető vissza, hiszen egyszerű templomot is csak kellő földrajzi adottságokkal bíró településeken építettek, nemhogy a püspökségeket, kolostorokat ne kedvező földrajzi adottságokkal bíró településeken szervezték volna meg.

A hódoltság alatt majd minden jelentősebb vásárhelyünk vására tovább élt, sőt közülük nem egy még gyarapodott is (Takáts 1915–1917: III. 1–5, 10–18). Mégpedig azáltal, hogy a török elvágta a nyugatra tartó vásározás, kereskedelem útját, vagy legalábbis, mint a szavasmarha-kereskedelem esetében, irányát megváltoztatta (Zimányi 1972). Helyette vásárainkat erőteljesen orientalizálta; megnyitotta számukra a keleti kereskedelmet. A hódoltság alatt a magyar kereskedelem szinte észrevétlenül a törökök és a különféle török alattvalók (görögök, szerbek, örmények, albánok) kezébe került (Takáts 1899b; 1900; 1915–1917: II. 216–221). A török kiűzése és Erdély függetlenségének megszüntetése után, amikor e középkori eredetű vásároknak az ország újrarendezése miatt az ideje lejárt, és az újratelepülő városoknak új vásárszabadalmakért kellett folyamodniuk, kereskedelmünk továbbra is a hajdani török alattvalók, görög, örmény, szerb stb. kompániák kezén maradt egészen a feudalizmus bomlása idejéig (Balázs P. 1980; Gyimesi 1975, 1981, 1982–1983; Horváth M. 1840; Hőgye 1986; Tok 1985; Tóth, Zs. 1974–1978).

A 18. századi vásárainkban és kereskedelmünkben a volt török alattvalók, főleg balkáni kereskedők és kereskedőkompániák mellett fokozatosan egyre nagyobb tért hódítottak a németek (osztrákok), csehek, illetve a Kárpát-medence inkább kézművességgel, kereskedéssel és közlekedéssel-szállítással foglalkozó különféle népei: szlovákok, szerbek stb. – és természetesen a magyarok is. A 18. század végére felvirágzott magyar vásárok szigorúan a kiadott vásárszabadalmaknak megfelelően zajlottak le. A vásárok konkrét lebonyolítását a vásárszabadalmak alapján készített vásárrendtartások előírásai szabályozták. A vásáron való részvételt, a vásárok megrendezését nemcsak a vásárrendtartások szabályozták, hanem a céhszabályzatok is, legalábbis a vásározó iparosokat illetően (Szádeczky 1913; Eperjessy 1967; Takács B. 1984). A vásárrendtartások mindenekelőtt a vásárok időpontjáról (hány vásár van évente, azokat mikor tartják), időtartamáról (hány naposak a vásárok, melyik napon milyen vásár van, naponta mettől meddig lehet árusítani egyáltalán), helyéről vagy helyeiről (hol, milyen körülmények között tartják a vásárt, puszta vagy körülkerített, esetleg árkolt vásártereken, kutak, mázsaház, cédulaház, vámház van-e, s ha igen, hol és hogyan vehetők igénybe), a vásár tisztaságának ellenőrzéséről (igaz jószágot, terményt vagy terméket árusítanak-e, igaz mértékeket, pénzt használnak-e, az áruk minősége megfelelő-e vagy sem, az eladásra kerülő állatok nem betegek-e stb.), a vásáron történő veszekedések, verekedések, viták, csalások, bűntettek megakadályozásáról és megbüntetéséről intézkedtek. De arról is szóltak, hogy a vásárvámot (helypénz) hogyan, miben állapították meg (13. táblázat), s azt is ellenőrizték, hogy a vásáron csak a vásárvámot (helypénzt) megfizetettek árulhassanak. A legtöbb vásárrendtartás a mindezek elvégzésére létrehozott vásárbíróság és vásári rendőrség hatásköre felől is intézkedik. A vásárrendtartásoknak nagyon változatos és már csak ezért is fontos részei azok a rendelkezések, amelyek a vásározók részvételéről szólnak (helyiek-e vagy sem, idegenek-e vagy megyebeliek), s amelyek az ún. elővásárlásokról rendelkeznek (a vidékiek, valamint a kereskedők, kofák, kupecek csak később vásárolhatnak, és nem a vásár megnyitása után közvetlenül stb.). Az árakról általában külön szabályzatok, a limitációk rendelkeztek. A vásártartó városi vagy mezővárosi vezetőségnek joga és lehetősége volt arra, hogy vásáraira, hetivásáraira árszabályokat készítsen, s az azokban foglaltakat megtartassa. Ezek a limitációk egyrészt a vásárokon árusított áruk összességére, másrészt egyes áruféleségekre vagy árucsoportokra vonatkoztak. A 15-18. századi megyei, városi statútumaink java része ilyen limitációkból áll (Kolosváry-Óvári 1885–1897). Az idők folyamán, többek között a helytörténeti kutatások árucserére, kereskedelemre vonatkozó vizsgálódásainak köszönhetően a limitációk száma tetemesen megszaporodott. Olyannyira, hogy szükségessé vált újabb rendszerezésük, a kutatás számára való előkészítésük (Domonkos O.–Kiss M.–Nagybákay P. 1986). A limitációkkal némileg összefüggenek azok a tarifajegyzékek, amelyekben egy-egy megye vagy város a hatáskörébe tartozó híd, rév használatáért szedett díjakat tüntette fel.

{658.} 13. táblázat. Vásári tarifa a Makó, Nagylak és Batonya (Csanád megye) vásáros helységekben 1867. április 1-től fizetendő helypénzekről

Feudalizmus korabeli vásáraink, illetve városönkormányzatunk egyik legfontosabb intézménye volt a vásárbíróság. Vásártartó városainkban a többi tisztviselővel együtt választották meg a vásárbírót is, aki tisztségénél fogva általában tagja lett a város magisztrátusának (Kállay 1971). A vásárbíró elsőrendű feladata a vásárjövedelmek behajtása és kezelése, őrzése volt. Ezen túlmenően gondoskodott a vásár időbeli meghirdetéséről helyben és a környéken, a vásártér és építményei rendbetételéről a vásár kezdetére, vásári rendőrség szervezéséről a vásár időtartamára. Felügyelt a vásározók kipakolására, helyfoglalására; az ebből keletkezett vitákat eldöntötte, igyekezett a vásár differenciáltságának megfelelően az egyes árusokat és áruféleségeket a saját helyükre irányítani, kijelölte a sátrak helyét, gondoskodott arról, hogy igaz mértékeket használjanak, s hogy a mérőeszköz nélkül jött árusok hiteles mértékeket kaphassanak kölcsönbe. Szemmel tartotta a gyanús elemeket, ezek távoltartásával is a gyakori vásári csalások, lopások csökkentésére törekedett. Ugyanezt a célt szolgálta {660.} az azonnali vásári bíráskodás is, amit ugyancsak ő, a vásárbíró végzett. A 18. századtól kezdődően ő állította ki a visákat, azaz a passzusokat, amikkel az eladásra kerülő számosállatok mozgását, adás-vevését követték nyomon és a tulajdont igazolták. A vásárbíró kiemelkedő szerepét jól bizonyítja, hogy egyes nevesebb vásárhelyeken, mint amilyen például a szarvasmarhavásárok tekintetében Mada (Nyírmada) is volt, a vásárbíró számára külön pecsétet készíttettek (Dankó 1979a).

Vásár- és kereskedelem-történetírásunk azt a nagy korszakot, ami a felszabadító háborúk befejezésétől, a II. Rákóczi Ferenc-féle szabadságharc leverésétől 1848-ig tartott, a kései feudalizmus korának nevezi. De előfordul az is, hogy ezt a korszakot a feudalizmusból a kapitalizmusba való átmenet időszakának mondják. Mint Gyimesi Sándor is, aki éppen Debrecen e korabeli gazdaságtörténetének, benne a vásártörténetnek több munkát szentelt (Gyimesi S. 1975; 1981; 1982–1983). Mások egyenesen a jobbágyvilág végéről írtak erre a korra vonatkozóan, éppen a vásárok fejlődése, a kereskedelem alakulása kapcsán (Horváth Z. 1976). Nagy jelentőségűek azok a történeti feldolgozások is, amelyek egy-egy jeles vásárhelyünk, városunk e korabeli mezőgazdaságának, iparának és kereskedelmének az átalakulásáról szólnak. Ilyen feldolgozás tanulmányozható Debrecen mezőgazdaságának alakulásáról, a balassagyarmati kereskedelem változásairól, Győr általános fejlődésmenetéről a feudalizmus bomlása és a polgári forradalom idején. A nagykanizsai kereskedelem kibontakozásáról, a 18. századi Siklós társadalmi fejlődése kapcsán a siklósi céhekről (Bezerédy 1982), a mezőtúri várostörténet keretében különös hangsúllyal a túri vásárok átalakulásáról (Bodoki Fodor Z.–Bodoki Fodor Zs. 1978), a békéscsabai ipar és kereskedelem fejlődésrajzában – a gyáripar megindulásáig – a vásárok fontosságáról is hallhatunk. A debreceni vásárok vonzáskörzet-ismertetése alapján – a 18-19. század fordulójára vonatkozóan – betekinthetünk a debreceni vásárok tényleges nagyságába (Dankó 1974c), s képet kapunk a soproni hetivásárok jelentőségéről az 1830 körüli időszakban (Iváncsics 1958). A dél-alföldi vásározási körzetek és a hozzájuk kapcsolódó iparosmigráció vonatkozásában is tájékozódhatunk (Juhász 1986). Erről az átalakulásról szól a Nógrád megyei, 1593–1731 közti kézművesipari termékek és termények árucseréjének történeti áttekintése (Pálmány 1985). Az egyes iparágak termékeinek, például a felvidéki üveghuták 18-19. századi felvevőpiacainak vizsgálatával is közelebb kerülhetünk korunk nagy átalakulásának ismeretéhez (Veres 1986). Ebben a hosszú, több mint egy évszázadnyi időszakban egyrészt egyfajta refeudalizáció ment végbe, másrészt, főleg az ipart és kereskedelmet pártoló új földbirtokosok gazdasági tevékenysége következtében, az eredeti tőkefelhalmozás. Ebben az időszakban az ország közigazgatásának újrarendezése, a katonai vidékek fokozatos felszámolása, a háború kiküszöbölése és nem utolsósorban a 18. század első felében lezajló rendkívül nagy méretű belső vándorlás és telepítés azzal járt, hogy egyes, korábban fontos utak elvesztették jelentőségüket. A gazdasági-társadalmi változásoknak megfelelően egyes helységek, köztük számos vásárhely is veszített jelentőségéből. Bár közülük több sokáig megtartotta vásárszabadalmát, vásáraik forgalma fokozatosan csökkent, vonzáskörzeteik összeszűkültek, a vásárok mindinkább elvesztették jelentőségüket a helységek életében, sőt olyan vásárhelyek is akadtak, ahol a vásárok meg {661.} is szűntek. Ezek legtöbbje hátrányos közlekedési-szállítási helyzetbe kerülő középkori mezőváros volt (Segesd, Vásárosdombó, Nagyecsed, Tolna, Vásárosbéc, Kálmáncsehi, Kraszna stb.). Ugyanakkor a megmaradt, jelentőségükből mit sem vesztett és megújult vásárok, valamint az egészen új szervezésűek közül nem egy országos jelentőségű árucsere-alkalommá nőtt, s ezek közül is nem egy a korábbinál erőteljesebben kapcsolódott be a külkereskedelembe (mindenekelőtt Pest – és csak részben Buda – vásárai mellett Debrecen, Nagyvárad, Győr, Sopron, Mosonmagyaróvár, Pozsony, Szeged, Makó, Hódmezővásárhely, Temesvár, Szabadka, Kassa, Eperjes, Beregszász, Trencsén, Nagyszombat, Kolozsvár, Brassó, Nagyszeben, Marosvásárhely, Székelyudvarhely, Kézdivásárhely, illetve Lőcse, Besztercebánya, Rozsnyó, Temesvár és Nagykanizsa vásárai jöhetnek szóba). E hosszú időszak alatt fejlődött ki az a vásárrendszer, amit mi most hagyományos magyar vásárrendszernek, illetve vásároknak nevezünk. Ebben a fejlődésmenetben vált az ország legnagyobb, minden többi vásárunkra hatást gyakorló vásárává a pesti, és maradt meg a további négy legfontosabbnak a debreceni, a kolozsvári, a pozsonyi és a kassai. Ez a vásárfejlődés szoros kapcsolatban volt a mezőgazdasági és ipari termelés újfajta koncentrációjával, a településfejlődés előrehaladásával, a társadalom differenciálódásával és a közlekedés-szállítás egyre nagyobb mérvű fejlődésével.

A korszak végére vásáraink életében is megfigyelhetővé vált bizonyos koncentráció. A nagy vásárhelyek erősen befolyásolták a környezetükbe eső kisebb vásárokat. Számos kisebb vásár időben és árképzésben alkalmazkodni volt kénytelen a közeli nagy vásárhoz. A nagy vásárok váltak egyre inkább a vonzáskörzetbe tartozó helységek áruinak felvevőpiacaivá. Ebben a fejlődési szakaszban nőtt meg a kisebb vásárhelyek hetivásárainak jelentősége. A hetivásárok nagymértékben a felvásárlás szolgálatába álltak, mind a mezőgazdasági termények, élelmiszerek, mind pedig az iparcikkek tekintetében.

A hetivásárokon felvásárolt terményeket és termékeket a kereskedők a közeli nagyvásárokon, vagy pedig az élelmiszereket a közeli nagyváros mindennapi piacain adták el. A korszak végére kialakultak nagyvárosaink, vásárhelyeink ellátókörzetei, hogy aztán a következő időszakban megerősödjenek, a szállítás gyorssá és olcsóvá tétele után pedig kiteljesedjenek. Elsőnek a baromfitartás és vele kapcsolatosan a tojástermelés és tojásárusítás bontakozott ki (tyúkász, tyúkászat). Különösen a nyugati határvidéken, a Nyugat-Dunántúlon, ahol is Győr, Mosonmagyaróvár, Sopron, Pozsony ellátásán kívül Bécs és elővárosai ellátását is meg kellett oldaniuk (Csatkai 1939; Domonkos O. 1967; J. L. 1859; Mártha 1970; Tarisznyás 1982a; stb.). Hasonló terménykoncentráció bontakozott ki a gyümölcstermesztés, -árusítás terén is (Viga 1986b stb.). Ipari vonatkozásban a termelési koncentrációt abban is feltételezhetjük, hogy a kisebb helyeken, az alföldi mezővárosokban, ahol régtől fogva több kézműves dolgozott, de önálló helyi céhet nem alkottak, főleg a 19. század elején sorra alakították meg a céheket. A céhes iparosok vásári árusítása révén a céhek, kései alakulásuk ellenére, átmenetileg a helyi iparfejlődés kiindulópontjai voltak (Eperjessy 1967; Kecskés 1978; Varga 1981 a; Vörös 1911). Bár a kereskedelem a tárgyalt időszakban is többnyire a volt török alattvalók, főleg görögök, macedónak, szerbek, örmények kezében maradt, a 18. század második harmadában megjelentek a színen a zsidók és kisebb mértékben a németek. Ez a békés időszak nagyban kedvezett a vándoriparosok és vándorárusok tevékenységének is. A kereskedők, bármely népcsoporthoz tartoztak is, főleg saját raktáraik számára vásároltak, s csak kevesen árultak közülük vásárokon (Erdődi 1982; Fügedi M. 1984; Füvessy 1971; Gunda 1954, 1969; Hőgye 1981, 1986; Lukács 1986). Ennek ellenére a korszak alapvető kereskedelmi intézménye továbbra is a vásár maradt. Úgy, ahogy azt Horváth Mihály 1840-ben az utóbbi háromszáz év távlatában {662.} bemutatta (Horváth M. 1840). E régi vásároknak állított emléket erdélyi vonatkozásban Nagy Ferenc híres vásárlajstroma (Nagy F. 1842; újra kiadva: Ethn. 1979. 510–515). Ez a vásárlajstrom az erdélyi vásárokra felhajtott, illetve felvitt áruk milyensége és mennyisége felöl közelítve meg a vásári forgalom kérdését, az erdélyi vásárokat egyfajta hierarchikus rendbe is sorolta. A korszak végére nemcsak kialakult, hanem meg is szilárdult egyfajta vásárrendszer. Kialakultak a nagy vásárközpontok, s mellettük felsorakoztak a kisebb vásárcentrumok (Bácskai-Nagy 1978; Csorna 1988; Gunda 1988; Hőgye 1981, 1986; Kós 1976a; Lukács 1986; Mendöl 1936a, 1936b; Princz 1934; Viga 1984a, 1984b). Ezekről a vásárokról, vásárfajtákról adtak tömör jellemzéseket a múlt század eleji ország- és népismertető leírások, statisztikák. Különösen Fényes Elek munkái, az 1851-ben kiadott geográfiai szótárral bezárólag (Fényes 1841–1843; 1851). Fényes Elek és kortársai – Vályi András, Magda Pál, Galgóczy Károly stb. – a korabeli közvéleménynek megfelelően, a vásároknak a népéletben betöltött fontos szerepe szempontjából szóltak vásárainkról. Míg Bácskai Vera és Nagy Lajos az 1828. évi országos összeírás adatai alapján közgazdaságtani szempontból rangsorolták vásárainkat, és piackörzet-alakító, illetve városképző funkcióikat vizsgálták meg (Bácskai–Nagy 1984). Munkájuk mind vásárainkat, mind pedig piackörzeteinket, illetőleg városrendszerünket az európai fejlődéstől elmaradottnak mutatta be.

1848-cal a magyar vásárok történetében is új fejezet kezdődött. Igen jelentős változás volt, hogy az első magyar felelős minisztérium megalakulása után a vásárügyek intézése, a vásártartás engedélyezése a kereskedelemügyi miniszter, illetve minisztérium hatáskörébe került. Az 1848-as törvények a polgári átalakulásnak megfelelően elég tág teret biztosítottak a kereskedelem kibontakozásának. A magyar gazdasági élet – és benne a vásárok is – merkantilista fejlődés elé nézett (Lederer é. n.). A merkantilista fejlődés magával hozta a már korábbról megindult iparfejlesztés fellendülését és az utak, szállítóeszközök, -módok „forradalmasítását” (Gráfik 1983). Mindez nem ment máról holnapra, azonban a megindult ilyen irányú fejlődésnek a szabadságharc bukása se vethetett gátat. Györffy István a régi vásárt a régi utak és a csárdák egységében látta és ábrázolta (Györffy I. 1943a). 1848 után a mezőgazdasági termelőmunkában több olyan változás történt, amely erőteljesen befolyásolta ezt a régi vásárt. A legfontosabb momentum a folyamszabályozás és az árvédelem hatalmas munkája volt. A lecsapolás nemcsak növelte a szántóföldek és egyéb, művelés alá fogott területek nagyságát, hanem lehetőséget teremtett a korszerű utak, főleg a vasút kiépítésére. A lecsapolás részbeni következménye volt a tanyák keletkezése. Vásáraink közül nem egynek a vásárhely tanyavilága lett elsőrendű vonzáskörzete (Sztrinkó 1986; Tálasi 1983). Vásáraink világába azonban a gyökeres változást a korszerű közlekedés kiépítése hozta. Már 1848 előtt reményt keltő vállalkozás volt a gőzhajózás, bármily szűk térre korlátozódott is kezdetben. A múlt század végére azonban erőteljesen fokozódott a folyami gőzhajózás mind a Dunán, mind pedig a Tiszán, sőt néhány kisebb folyónkon is, a Dráván, a Száván, a Maros egy-egy szakaszán. Sőt, a balatoni gőzhajózás is megindult és bekapcsolódott a balatoni partvidék árucseréjének lebonyolításába.

A gőzhajózás mellett azonban még hosszú időn át meg kellett tűrni a vontatásos hajóközlekedést, -szállítást, főleg az olyan folyórészeken, ahol gőzhajózás nem volt lehetséges. Mindezeket összevetve elmondhatjuk, {663.} hogy a hajózás továbbra is megmaradt igen jelentős szállítási módnak (Bencsik 1986). A gőzhajózás elterjedésével és a vasúti szállítás lehetőségének mind szélesebb körű biztosításával a tutajozás, a lápolás és más, vízen való faszállítási módok fokozatosan veszítettek jelentőségükből, de teljesen nem szűntek meg (Czeglédy 1969). A vízi úton történő szállítás elterjedésének a kofahajók megjelenése volt a legfényesebb bizonyítéka. Óriás mértékben megnövelték a kérdéses vásár-piac vonzáskörzetét. Legtöbb kofahajónk Mohács és Budapest között közlekedett. A vízi úton való szállítással egyenrangú fontosságú volt mindig a szárazföldi közlekedés, szállítás. Amikor a gyalogos közlekedés, áruszállítás, a kocsis-szekeres vásározás a jó utak kiépültével könnyebb lehetett volna, jött a vasúti közlekedés-szállítás általános kiépülése. A vasút elterjedése, mind a személyszállítás, mind pedig a teherszállítás terén döntő változást hozott vásáraink életébe. A szállítást nemcsak gyorssá, hanem olcsóvá is tette. A vasúti szállítás, minthogy nem minden vásárhelyet érintett, újból módosította vásáraink sorrendjét, hierarchiáját. A vasúti közlekedésbe nem vagy csak nehezen bekapcsolt vásárok gyors hanyatlásnak indultak; közvetlen környezetük vásáraivá zsugorodtak össze. A vasúttal jól megközelíthető vásároknál viszont háttérbe szorult a gyalogos, fogatos közlekedés, erőteljesen csökkent a fuvarosság és átalakult a hajcsárság is: a fuvarozás az ún. háztól házig szállításra korlátozódott, a hajcsárok pedig „rakodómunkásokká” és vonatkísérőkké szelídültek. A vasúton szállított állatok itatását és etetését – bár a vasutasok végezték – a hajcsárok nem adták ki a kezükből. Elsősorban a nagy berakóállomásokon, de aztán szinte mindenütt hamarosan megépültek a sajátos felhajtó építmények.

Amikor a teherautós állatszállítás is elterjedt, ezek mintájára szerkesztették meg a fuvaroztató gazdák, az állatokat összevásárló és elszállító kupecek a mozgatható, kerekes felhajtókat. Mind az épített, mind a mozgatható felhajtókat nemcsak a berakodásnál, hanem a kirakodásnál is használták. Bármily fontos és az árufuvarozásba alapvető változást hozó is volt a vasút, hátrányai is voltak, és azok hamarosan jelentkeztek. Az volt a legnagyobb hiba, hogy minden vasútvonalunk Budapestre tartott, az ország különböző részeit, településeit nem kötötte össze közvetlen vasútvonal. Hasonló egyoldalúság mutatkozott meg abban is, hogy vasútvonalaink végső soron – akár Budapesten keresztül, akár, néhány esetben, Budapest érintése nélkül – Bécsbe, Ausztriába, Cseh- és Morvaországba tartottak. Ennek megfelelően alakult aztán a vasúti áruszállítás, illetve exportunk is.

A vasút közelről sem tudta mindenütt felszámolni az úthasználatot, az utakon folytatott gyalogos, kocsis-szekeres áruszállítást. Erre csak akkor került sor, amikor az 1930-as évek derekán nagyobb mértékben kezdtek elterjedni az autók, a teherautók. Ebben az áruszállítási fejlődésmenetben érdekesen alakult a csárdák, a beszállós fogadók sorsa. A vasút előtérbe kerülésével a csárdák zöme feleslegessé vált és közülük sok meg is szűnt.

A csárdák korábbi fontos gazdasági szerepe – a hajtott állatok pihentetése, etetése-itatása – minimálisra csökkent. Településtörténetileg megfigyelhető, hogy a helységek központjától távol lévő vasútállomások köré új településrészek fejlődtek, hogy az állomásokon a vasúti étterem, a resti átvette a korábbi csárdák szerepét, hogy a vasútállomások köré kialakult településrészek jellegzetes épületei voltak az itt nyílt fogadók, kávéházak, esetleg aklok, magtárak, raktárak, amelyekben az elszállításig tartották a különféle árukat. Általános volt az a nézet, hogy a vasúton való szállítás haszna leginkább az iparban mutatkozott meg. A gyárakban nagy mennyiségben termelt iparcikkeket a vasút segítségével rövid időn belül, korábban elképzelhetetlenül gyorsan a vásárra szállíthatták. A gyári készítés, a nagy mennyiségű előállítás, a nagy gyorsasága ellenére is olcsó fuvar, olcsóvá tette a vásárt is. Ez viszont elsorvasztotta a kisipart, a helyi kézművességet, {664.} kereskedelmet. Pedig a gazdasági, társadalmi változásokhoz a céhek feloszlatásával, ipartársulatok, majd ipartestületek alakításával törekedtek alkalmazkodni. Bárhogy volt is, egy biztos, vásáraink a század végén élték virágkorukat, akkor, amikor még nem mindenüvé jutott el a vasút, és a helyi iparosság szabadon vásározhatott. Kalapis Zoltán az 1890–1910 közti időszakot méltán mondta a magyar vásárok virágkorának, jóllehet csak a torontálvásárhelyi (debeljácsai) vásárokról írt (Kalapis 1979; 1980). Egy dolog biztos: a „szállítás forradalmasítása”, ahogy Gráfik Imre nevezi az utak, vasutak kiépítését, nagy változásokat hozott vásáraink életébe (Gráfik 1983). Mindmáig ható változások történtek vásáraink vonzásterületeiben, attól függően, hogy az egyes helységek és vásárok milyen távol estek a vasúttól.

A vasútnélküliség addig központi feladatokat ellátó településeket helyezett vissza a közönséges települések sorába, és a központi funkciók ellátására közlekedésileg alkalmasabb, út- és vasútcsomópontokat választott, mint például a megyeszékhely Nagykálló és Nyíregyháza esetében. Ezeknek a vonzáskörzet-változásoknak a nyomán indult meg egy gazdaságföldrajzi szempontú, a néprajztudományban is jól hasznosítható vonzáskörzet-kutatás (Antal 1962; Balázs G. 1988; Beluszky 1974; Tóth J.–Dövényi–Mosolygó 1975; Hajdú 1987; Nádasi 1986).

Vásáraink virágkorának kibontakozásához nagyban hozzájárult az a körülmény is, hogy a korszak elejére a rendkívül sokféle, éppen a vásárokon keresztül vándorló mértékek, nem annyira hivatalos előírások szerint, hanem gyakorlati szempontból, elkezdtek egységesülni. Korábban a mértékeket helyileg, egy-egy kistáj keretében kellett, illetve lehetett csak vizsgálni (Bogdán 1987; Márton B. 1973; Román 1986). A múlt század ötvenes, hatvanas éveitől kezdve kezdett tért hódítani az alábbi mértékrend:

Hosszmértékek:

     1 öl = 6 láb = 1,896 méter

     1 rőf = 0,777 méter

     1 láb = 12 hüvelyk = 0,316 méter

     1 hüvelyk = 12 vonal = 2,63 centiméter

     1 magyar mérföld = 8,353 kilométer

     1 osztrák mérföld = 4,000 öl = 7,586 kilométer.

Űrmértékek:

     1 akó = 40 pint = 56,6 liter = 0,566 hektoliter

     1 pint = 2 itce = 2,415 liter

     1 itce = 2 meszely = 0,707 liter

     1 meszely = 0,354 liter

     1 osztrák mérő = 61,487 liter

     1 pozsonyi mérő = 62,53 liter

     1 pesti mérő = 93,8 liter

     1 köböl = 4 véka = 120 liter = 1,2 hektoliter

     1 véka = 30 liter = 0,3 hektoliter

     1 vámmázsa = 100 vámfont = 0,893 bécsi mázsa = 50 kilogramm

     {665.} 1 bécsi mázsa = 100 bécsi font = 112,012 vámfont = 1,120 vámmázsa = 56 kilogramm

     1 bécsi font = 32 bécsi lat = 33,6 vámlat = 0,560 kilogramm

     1 bécsi lat = 1,750 dekagramm

     1 osztrák tonna = 20 bécsi mázsa.

Területmértékek:

     1 katasztrális hold = 1600 négyszögöl = 57,546 ár

     1 négyszögöl = 36 négyszögláb = 3,597 négyzetméter

     1 négyszögláb = 144 négyszöghüvelyk = 0,099 négyzetcentiméter

     1 négyszöghüvelyk = 144 négyszögvonal = 6,938 négyzetcentiméter

     1 négyszögvonal = 144 négyszögpont = 0,0488 négyzetcentiméter

     1 magyar hold = 1200 négyszögöl = 43,160 ár.

Lómértékek:

     1 marok = 3 hüvelyk = 10,536 centiméter,

     1 hüvelyk = 1/3-ad marok = 0,185 centiméter.

A mértékeknél korábban egységesült a pénz, bár az e téren is meglévő változatosságot a forgalomban lévő sokféle idegen pénz használata jelentette inkább. Mind a pénzről, mind pedig a mértékekről el kell mondanunk, hogy nem annyira a változatosság volt használatuk nehézkességének az oka, mint inkább az, hogy sem a mértékek, sem a pénzek nem a tízes számrendszerben mozogtak, hanem különféle, legtöbbször a hatos számrendszerre épültek, és nem is két-, hanem gyakran hármas szintű pénzek, illetve mértékek voltak. Éppen ezért a vásári adás-vevéseknél még a 19. század derekán is, ahol csak lehetett, „általjában”, „darabszám”, tartó-tároló eszközökként (szekér, zsák, cseber, gönci hordó stb.) adtak-vettek. Mindez igen sok félreértéshez, vásári csaláshoz vezetett. Ennek ellenére nem volt túlságosan nagy az öröm, amikor 1867-ben elfogadtuk a tízes számrenden alapuló egységes méterrendszert, és használatát kötelezővé tettük. A tiltás ellenére sok helyen továbbra is használatban maradtak a különféle mérőeszközök, edények; legtovább a véka, és aszerint adtak-vettek, számították ki a vételárat.

Vásáraink virágkorát az is jellemzi, hogy a századvégen egy sereg feltörekvő település, melyeknek nem volt vásártartási szabadalmuk, legfeljebb csak hetivásáraik voltak, országos, nagyvásár tartására kértek engedélyt, amit a legtöbb esetben meg is kaptak. A régi vásártartó helyek pedig arra törekedtek, hogy meglévő vásáraik számát gyarapítsák. Ennek negatív hatásai is voltak: a sok, gyakran egymás közelében lévő vásár erőteljesen megosztotta és ezáltal csökkentette a vásárok forgalmát. Az sem szolgálta a forgalom növelését, hogy éppen a sok új vásárra tekintettel, de helyenként más és más okok következtében is, nagyarányú vásáridőpont-változtatásokba kezdtek. A vásári forgalom csökkenéséhez különben az is nagymértékben hozzájárult, hogy az iparcikk-kereskedők egyre kevésbé a vásárokon árusítottak, hanem bolti árusításba kezdtek. A bolti árusítást részesítették előnyben a helyi iparosok is, és bár nagy részük még hosszú időn át következetesen kipakolt a heti- és {666.} országos vásárokon, forgalma nagyobb részét boltjában (legtöbbször műhelyboltjában) bonyolította le. A mesterek egyre kevésbé voltak vásározó iparosok, közülük sokan nem is saját termékeiket vagy nemcsak saját készítésű termékeket, hanem a nagykerekedőktől beszerzett árukat árusították. A legnépesebb kisvárosi, falusi iparág, a csizmadiák pedig önálló ipartársulatokat alapítva a nevesebb vásárhelyeken saját csizmadiaszíneket építettek és azokban árusították termékeiket. Vásárainknak e kiteljesedési korszakában ment végbe szinte minden vásárhelyünkön a vásárok differenciálódása (kirakodóvásár–állatvásár–terményvásár), és ezzel párhuzamosan az egységes vásárterek, vásárállások felhagyása. Nemcsak a vásárok differenciálódása következtében, hanem településfejlesztési, egészségügyi és esztétikai követelmények miatt is a helyigényes vásárrészek kiköltöztek a központi vásárterekről (belső vásártér).

Az állatvásárok, a szekeres terményvásárok helyét a településekbe bevezető főútvonalak mellett, de a belterületen kívül jelölték ki. Lehetőleg nagy, tágas területeket választottak, hogy az oda kitelepülő és ott tovább differenciálódó vásároknak megfelelő hely álljon rendelkezésre [lóvásár–marhavásár–sertésvásár–szénavásár (szénatér)–gabonavásár (búzatér)–favásár (fapiac)–bőr- és gyapjúvásár stb.]. A múlt század hetvenes-kilencvenes éveiben kitelepülő vásárrészek elhelyezésére kijelölt területeket vásártartás céljára előkészítették. Mindenekelőtt egy vagy két kutat ástak, esetleg fúrtak, elsősorban az állatok itatása céljára. A vásárteret felkerítették, kapukkal látták el, vagy legalábbis körülárkolták. A közelben mázsaházat építettek – és cédulaházat is, amelyben vásárokkor folyt a járlatkezelés. Ezek az új vásárterek vonzották a korcsmákat és a kerékgyártó-kocsikészítő iparosokat, valamint a kovácsokat.

A századfordulóra minden, ún. külső vásártér megmaradt – legalábbis egy ideig – a kirakodó- vagy iparcikkvásárok, illetve az élelmiszert árusító mindennapos piacok helyének. A belső vásártér köré, a feudalizmus idejéből származó boltok – nagyvendéglő, mészárszék stb. – mellé települtek a boltok (zömükben műhelyboltok: szabók, cipészek, csizmadiák, lakatosok, kalaposok, kötélgyártók, illetve rőfösök, szatócsok stb.), és ott is maradtak az állat- és terményvásárok kiköltözése után is. A belső vásártereket körülvevő boltok alkották azt a „kisvárosi üzletnegyedet”, amit vásártartó mezővárosaink esetében Mendöl Tibor (1963) oly jellemző települési tényezőnek állít. Az ilyeténképpen megszaporodott és többszörösen tagolódott vásároknak új vásárszabályzatokra volt szükségük. A múlt század utolsó negyedében sorra születtek új vásárszabályzataink, amelyek zömükben a vásárok időpontjáról, helyéről, a vásárokon megjelenő árusokkal szemben támasztott követelményekről, a vásárokon való elhelyezkedés rendjéről, a vásárok esetleges betiltásáról (természeti csapások, járványok esetén), pótvásárok tartásáról, az elővásárlásról stb. rendelkeztek, az új helyzetnek megfelelően. Vásáraink lassan áttekinthetetlenné váltak. Az időről időre meginduló új vásárokat nagyon nehezen lehetett számon tartani.

A kalendáriumokban évente közreadott vásárjegyzékek nem voltak, nem is lehettek pontosak. Ezen a helyzeten igyekezett segíteni a kereskedelemügyi minisztérium, amikor 1892-ben (és más években is) megjelentette a hivatalos vásár- és hetivásárjegyzéket, elsősorban a kalendáriumkészítők részére, hogy vásárhirdetéseikben minél pontosabbak lehessenek (A Magyarországon tartani szokott országos (kirakodó s marha) és hetivásárok jegyzéke. A kereskedelemügyi m. k. ministeriumban létező hivatalos kimutatások alapján betűrendben összeállítva). Ez a vásárjegyzék nem kommentál, nem rangsorol, csupán felsorolja vásárainkat és hetivásárainkat a vásáridőpontok pontos, olykor nem is könnyű megjelölésével.

Amennyiben összevetjük a Bácskai Vera és Nagy Lajos által értékelt 1828. évi vásáradatokkal, azt láthatjuk az első pillantásra is, hogy itt, ebben a vásárjegyzékben lényegesen több vásárról, hetivásárról van szó, mint az 1828. {667.} évi országos összeírás elemzésében (Bácskai–Nagy 1984). A sok-sok vásár, hetivásár élénk árucseréről árulkodik, s eléggé plasztikusan elkülöníti a nagy hagyományokkal bíró, igazán jelentős vásárokat az újabb és kisebb jelentőségűektől. Megmutatja, hogy vásáraink és hetivásáraink eléggé egyenletesen oszlottak meg az ország területén, hogy a legtöbb vásárt ősszel tartják, s hogy a parasztság számára az állat- és terményvásárok fontosabbak, mint a kirakodóvásárok. Ezért is tartják többnapos vásárok esetén az állatvásárokat az első napon. Vásártartó helyeink ezekkel az új szabályrendeletekkel is a vásárok további fejlődését kívánták elősegíteni, illetve meg akarták akadályozni vásáraik hanyatlását. A századfordulóra ugyanis a hanyatlás mindenki számára láthatóvá vált.

E folyamatot nehéz volt megállítani, a kirakodó-, iparcikkvásárok esetében nem is sikerült. Viszonylag jobban tartották magukat az állatvásárok, bár ezek is a korábbi nagyarányú felvásárlás szintjéről a saját, helyi igényeket kielégítő belső vásárok színvonalára süllyedtek. A terményvásárok pedig majd teljes egészükben átmentek a kisebb-nagyobb terménykereskedők kezébe. Minden vásártartó helyen megalakultak a különböző terménykereskedések (takarmány-, gabona, fa-, bőr-, toll-, gyapjúkereskedések), és az árut az eladók egyenesen odavitték, nem pedig a vásárra álltak ki velük árulni. A terménykereskedések egyike-másika monopolizálódott, vagy ha nem, akkor erőteljesen koncentrálódott. A dohánykereskedés például monopolizálódott, és a felvásárlás a különböző helyeken felállított dohánybeváltó hivatalokon keresztül történt. A gyapjúkereskedés pedig az ország néhány nagy vásárhelyére koncentrálódott, például Nagyszombatba, Miskolcra, és a gyapjút e gyapjúvásárokra horták nagybani eladásra.

Az első világháború hadigazdálkodását, többszörösen kötött és erősen korlátozott árucseréjét, a mindezek velejárójaként fellépő vészes áruhiány nehéz körülményeit, ha erőteljesen megtépázva is, de vásáraink zöme túlélte. Mint minden árucsere-korlátozás, áruhiány esetén, az első világháború alatt és a háborút követő forradalmak idején is felvirágzott a zugpiac, a csere, az ócskavásár, legfőbb helyet biztosítva az áruforgalomban az élelmiszereknek. A két világháború közt vásáraink nagyon nehezen – állandó áru-, anyag- és pénzhiánnyal küzdve – tudtak csak úgy-ahogy helyreállni. De csak rövid időre, mert a második világháborút előkészítő hadigazdálkodás, a különböző diszkriminációs rendelkezések hamar végét szabták vásáraink viszonylagos helyreállásának. Egyébként ez volt az az időszak, amikor a különféle korlátozó rendelkezések nélkül is folytatódott vásáraink hanyatlása.

A vásári árucsere korszerűtlenségét hangoztatták. A második világháború és az azt követő rendkívüli áruhiány, infláció ugyanazokat a vásárformákat élesztette újra, amilyenekről az első világháborúval kapcsolatosan szóltunk. Amikor pedig a közvetlen áruhiányon túltettük valamelyest magunkat, a tulajdonviszonyokat megváltoztató, a magántermelést, -kereskedést tiltó gazdaságpolitika még a maradék, igazán csak csökevényeiben élő vásárainkat-piacainkat is tönkretette. Csak jóval a központi ellátást követelő politika kudarcának nyilvánvalóvá válása után jelentkeztek ismét vásáraink, először élelmiszerpiacok formájában. A szabad árucserét tilalmazó időkben a kormányzat végül is belátta, hogy a központi ellátású, szűkös bolthálózaton keresztül nem tudja a lakosság (főleg iparcikkel való) ellátását biztosítani, ezért ún. vidám vásárok rendezésébe fogtak. Ezeket rendszerint ősszel tartották, fesztivál jellegük volt, nagymértékben a politikai tájékoztatást szolgálták, és csak kis részben voltak igazi árucsere-alkalmak, iparcikkvásárok. A vidám vásárokon a kötelezően kipakolt állami vállalatok, áruházak árusítottak. Legkeresettebb árucikk a ruhaanyag, a készruha, a cipő volt. Annak dacára, hogy a vidám vásárokra nagy mennyiségű árut koncentráltak, ezek a vásárok is áruhiánnyal küzdöttek, hogy a rendkívül szerény választékról ne is beszéljünk. Így {668.} aztán érthető, hogy a tilalmak, a gazdaságpolitika legkisebb enyhítésére hihetetlen gyorsan igyekeztek különböző vásárformáink újraéledni.

Elsőnek ezúttal is az élelmiszerpiacok támadtak fel, majd az iparcikkvásárok következtek igazán szerény, szűkös körülmények között, illetőleg az új viszonyoknak megfelelő formákban, mint például a használtautó-vásár. A termelésben szükségszerűen bekövetkezett változások eredményezték azt a hatvanas években, hogy a hetivásárok, vásárok komolyabb előrelépést tettek. Természetesen nem a termény- és állatvásárok terén. Mindenesetre a gazdasági irányítás belátta a helyzet tarthatatlanságát, az élelmiszerpiacok, az iparcikkek piaci-vásári árusításának szükségességét, s ezért a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején egy sereg helyen új, a piaci-vásári árucserét támogató piaci-vásári rendtartásokat adtak ki. Piacaink-vásáraink azonban nem ezeknek az új rendtartásoknak köszönhetően fejlődtek nagyot az utóbbi évtizedben, mert ezek a rendtartások, minden jóakaratuk ellenére is, oly aggályoskodók, oly sok területen továbbra is korlátozó jellegűek és oly mértékben bürokratikusak voltak, hogy semmiképpen sem lehettek ösztönzőek, kezdeményezőek, komolyabb fejlődést-fejlesztést elősegítőek.

Olvasd tovább, ami érdekel:

• VÁSÁRSZABADALMAK

• VÁSÁRÖVEZETEK

• VÁSÁRRENDTARTÁSOK, VÁSÁRBÍRÓ

• A VÁSÁROK-HETIVÁSÁROK KÖRÉNEK BŐVÜLÉSE, 1700–1848

• A KÖZLEKEDÉSI VISZONYOK VÁLTOZÁSA

• A MÉRTÉKRENDSZER VÁLTOZÁSA

• A VÁSÁROZÁS ALAKULÁSA A 19. SZÁZAD KÖZEPÉTŐL